2013. augusztus 19., hétfő

Tsúszó Sándor Fordja a Kárpátokban

1929 nyara. Egy verhovinai lucernás rét kellős közepén a környékbéliek által még sosem látott automobil áll. Benne egy fura fazon ül és noteszében jegyzetel. Több mint 80 évvel később megtudjuk, hogy Tsúszó Sándor itt alapozta meg a pszichodráma műfaját egy T-modellben, amely eredetileg az első budapesti autókölcsönző féltett darabja volt... Barátaival is több kirándulást tett a Kárpátokban, az alábbi képen Szabó Dezsővel és Erdélyi Bélával köröznek egy poloninai réten.



A huszadik századi nagy művészek élettörténete - állítja Kállay Labord irodalomtörténész - szorosan összefügg a gépkocsizás történetével. Igaza lehet: a technikai forradalom eme nagy vívmányát nagy élvezettel vették birtokukba írók, festők, színészek. Nem egynek tragikus halálát is automobil okozta. Alábbi történetünk szerencsére derűsebb kimenetelű. Aktualitását az adja, hogy a detroiti autómúzeum elfekvő raktár-készletének katalogizálása közben rábukkantak arra az éppen száz esztendős, 1913-as gyártású Ford T-modellre, amelyről kiderült, valaha a jeles avantgárd alkotó és gondolkodó, Tsúszó Sándor birtokában volt, aki 1929-ben ezzel utazott viharos házasságának hat kárpátaljai hónapja múltán Pozsonyba. Tovább...

2013. július 12., péntek

Az önirónia aktív gyakorlása


balla-dkarolyBár ezzel a munkával nagyon lassan haladok, ám igazi élvezettel végzem az internetről korábban eltüntetett Kárpáty Nyúz 2005-os cikkeinek a reprodukálását. Szórakoztató és egyben tanulságos felidézni egyfelől az akkori eseményeket, másfelől szembesíteni magamat azzal, milyen is volt, amikor inkognitóban blogoltam. Emlékszem, a rejtőzködő szerző kiléte gyakran jobban foglalkoztatta olvasóimat, semmint a cikkek tartalma. Én pedig, bár tudtam, hogy előbb-utóbb lelepleződöm, igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy sokak gyanúja ellenére nem én vagyok Kárpáty Zoltán. (Álnevet nem azért használtam, hogy ne kelljen soraimért vállalni a felelősséget, hanem éppen azért, hogy a mondandóm elvonatkoztatott legyen, ne kössék össze velem, s így a dologra figyeljenek, ne pedig arra, ki mondja: a szerepjáték része volt a projektnek.)

Most éppen egy olyan bejegyzéshez értem, amelynek szintén gyanú-elterelés volt a célja, lévén önmagamat illettem a cikkecskében nem túl hízelgő jelzőkkel. Ez voltaképp önirónia-gyakorlásomnak egy szelíd megnyilvánulása volt, azóta önhalálhíreimmel sokkal messzebbre jutottam ebben a műfajban. Mindenesetre most érdekes volt újraolvasnom, hogyan is kommentálta Kárpáty a Kortársban regényemről megjelent kritikát: Balla Dé újabban Rodolfó örökébe lépett.

A Kárpáty Nyúz régi publikációi ugyan különösebb olvasói érdeklődésre aligha tarthatnak számot, de a valaha volt dolgaim dokumentálása miatt nekem ez mégis fontos. A régi archív anyagok mellett viszont a Kárpáti Vipera mint aktív és aktuális blog, alaposan fel-felpörög, most például 2 napon át 6 ezer (!) látogató fölé ment a nézettségem egy olyan cikk miatt, amely a neten, főleg a Facebookon futótűzként terjedni kezdett nyomban a publikálása után: Szovjet erotikus ábécé

2013. május 16., csütörtök

Mit jelent a D betű?

Vége a bornírt találgatásoknak. Itt az ideje, hogy a lepel lehulljon, a fátyol pedig fellebbenjen és azon fényességében felragyogjon a legendáktól övezett teljes igazság az egyik legfontosabb irodalomtörténeti kérdésben: mit jelent Balla D. Károly nevében a D betű? Íme a kendőzetlen, leplezetlen és fátylazatlan valóság:

Dzsakó bácsi öröksége

Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.

Amikor Dzsakó bácsi 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Tehát láthatott volna, mivel cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Néha eljátszom a gondolattal, vajon másképpen alakul-e családunk élete, ha akkor… Meglehet, apám visszatért volna a képzőművészeti pályára, elképzelhető, hogy Pali bátyám nyugaton futott volna be festőkarriert. És talán engem sem csak egy… – de itt dramaturgiai okokból nagy kerülőt kell tenem.

Kamaszkori eszmélésem idején történt, amikor az “én" meghatározása egyre fontosabbá vált számomra, s amikor már nevemet kevésnek találtam arra, hogy magamat mindenki mástól megkülönböztessem, nos, akkor történt, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magánhasználatra szántam, de később, 1973-ban első versem már ezzel a megkülönböztetéssel jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy tetszetős mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent a nevemben ott az a D betű.
A bejegyzés folytatódik: » Nevemben a D betű – Dzsakó bácsi öröksége

2013. április 20., szombat

A magaslati haza elvesztése

- avagy miért rossz a közérzetem


Régi jó szokásom szerint igyekszem minden levélre hosszan válaszolni. Ha érdemi felvetést találok benne, akkor a reagálásom is érdemi. Különösen így van ez, ha esetleg olyasmire kérdez rá partnerem, ami engem is érdekel. Nos, így jártam M-mel, aki (mások hasonló szokása szerint) nem járult hozzá ahhoz, hogy levelét közzétegyem, így csak a sajátomat tudom itt közölni. A dolog érdekessége talán annyi, hogy épp olyan valaki kérdezett rá a rossz politikai közérzetemre, aki hallgatásával, ki-nem-állásával maga is hozzájárul borúlátásomhoz.
 


Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz, nehéz röviden pontos választ adnom. Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország, amely a földrajzi ország fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón. Egy rövid időre. Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a a Konrád-kirekesztőt, Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

2013. április 19., péntek

Berniczky és Buborék

Az Írócimborák nem először közlik Éva írásait. Felhívásaikra örömmel reagál, részt vesz projektjeikben. Mint most is, amikor a függőségekről kértek személyes hangú írást, gyermekek számára is fogyaszthatót. Ezt küldte:

buborek.jpgÚgy emlékszem, hatodik osztályos koromig színesben pergett előttem a történelem, azután kezdtem szürkében látni. Hetediktől Okolocsányi Adomér tanította nálunk a törit. Kis túlzással. Mert inkább mi tanítottuk magunkat helyette. Ő csak bejött reggel az osztályba, lezuttyant fáradtan az asztalához. Elővette a táskájából mindennapi ásványvizét, letekerte a kupakot, húzott egyet a palackból és letette maga elé. Mindig ugyanazzal a fásult mondattal indított, nyissátok ki a könyvet. Majd felszólította az első felelőt. Az pedig felállt és olvasni kezdte a tegnapi anyagot. A soron következő Baranyi rendszerint ott folytatta, ahol az előző Baranyit leültette Okolocsányi Adomér. >>tovább >> a teljes szöveg az Írócimborák oldalán

2013. április 15., hétfő

Berniczky a Semmibe nyúlt

Berniczky Éva szövege a Szépírók oldalán, a Videóvers rovatban. Egyelőre még nem videó (talán majd lesz belőle az is), és hát versnek se vers, de szövegnek nagyon szöveg.

berniczky-videovers.jpg
A postás napok óta nem hozta a Lityeraturnaja Gazetát, újság nélkül zörgetett be, lekapta a sapkáját, úgy lépte át a küszöböt, ártatlanul széttárta a kezét, nem az ő bűne, nem is érti, mi történik körülötte, jól ki van ez találva, kérem, mintha ugyanaz lenne a címzett és a feladó, a küldeményt az nem indítaná el, akinek meg kell kapnia, értsem meg, ő teszi a dolgát, és a kopott postástáskából előszedte a harisnyákat, mosolygott bárgyún, ha nem ad el legalább néhány párt belőle, meneszti a hivatal, s én nem csodálkoztam, hogy levél helyett ilyesmivel házal, inkább szántam érte, meg aztán kislánykorom óta bolondulok a selymes holmikért, s ezt túl hamar, szinte azonnal megérezte rajtam, túlságosan érzékenynek tűnt ez a fiú, átvillant az agyamon, hátha nem is postás, de addigra odanyújtottam neki a lábam, olyan lassan és figyelmesen öltöztetett >> tovább >> Berniczky: Semmibe nyúltam

2013. április 11., csütörtök

Költészet napja 2013

Az idén egymástól igencsak eltérő két költészetnapi „eseményen” vettem-veszek részt. A Káfé Főnix szerkesztője, Cseke Gábor a mai napra egy digitális versantológia megjelenését időzítette: a gyűjteményben húsz kortárs költő most készült vagy régebbi versében vall magáról a versről, a költészetről, vagyis egyfajta metaköltészet, versről való verselés ez. A válogatást Pusztai Péter illusztrációi díszítik, az itt látható az én versemhez (a Szó) készült. A kisantológia a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában és a Kafé Főnix oldalán egyaránt elérhető.

A másik: Leányfalu most már évek óta versbe öltözik a költészet napján. Pávai Patak Márta ötlete egyszerű: verseket kér kortárs költőktől, ezeket színes A4-es lapokra kinyomtatja és teleaggatja velük Leányfalut: jut a közintézmények bejáratára, buszmegállókba, kerítésekre. Hagyományt teremtett: az eseményt várják, szeretik. Nekem is jólesik ott kékellenem.

2013. április 2., kedd

Címkéző magyarok

Címkéző magyarok  Nem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: Nettó baromság – Itt Magyarul Is. Az egyik reakció magától az ötletgazdától érkezett személyes, baráti hangú e-mail formájában. Már a második sor elolvasása után arra gondoltam, milyen jó, hogy ebben az ügyben érdemi vita alakulhat ki, azonnal odatűzöm az ötletgazda levelét a cikkecském mellé, hadd lássa az olvasó az ellenvéleményt is. Ám a levél végén ott állt, hogy írója nem járul hozzá levele publikálásához. Ezt tiszteletben illett tartanom, így talán a levelezésünkre utalni sem egészen illő dolog (még 2 üzenetet váltottunk), ezért félve írom csak ide, hogy érveink nem az ötlet társadalmi vagy nyelvi vonatkozásai körül csoportosultak, hanem az anyagi háttér tisztaságáról vagy tisztátalanságáról esett a legtöbb szó. Készséggel elhittem, hogy az ötlet mögött kitalálója részéről nem állt közvetlen anyagi érdek, ám tudva, hogy milyen pénzügyi infrastruktúrába ágyazódik bele, ezt mégis le kell írnom (saját levelemből talán idézhetek):
…elhiszem, hogy te ezt így látod és így éled meg, akár még azt is, hogy részedről ez így van. Kicsiben. De a nagyobb egésznek a morálja egészen másmilyen, ide a rozsdás bökőt, hogy amivel te minden nap dolgozol és amivel fillérre elszámolsz, az valahol egy összesített költségvetésben már egészen másnak mutatja magát. A támogatási rendszer velejéig romlott, és nem csupán a pénzmozgások, hanem demoralizáló hatása miatt is. (…) Pontosan látom, hogyan darál be ügyeket és embereket a KMKSZ-Főiskola, hogyan alakítja ki a függelmi viszonyokat és hogyan állítja saját szolgálatába az érdekeltségi körébe bevontakat – és hogyan követel tőlük hűséget, hogyan nyomja el a kritikát és hogyan nyomorítja megalkuvókká, meghasonlottakká azokat, akik szabadok is lehetnének. (…) Ettől teljesen függetlenül: az alapján, amit a cikkből ki tudtam olvasni: IMI mélyen elhibázott ötlet. A magyarsággyakorlás nem kampánykérdés, a forradalom által kivívni szándékozott szabadság emléknapján egy ilyen címkézősdit meghirdetni – számomra viszolyogtató. Csak ellentmondást látok benne, értelmet nem. Roppant visszás és visszatetsző mind az alapgondolat, mind az elképzelt végrehajtás. Szerintem árt a magyarság ügyének. Pláne ott és akkor, amikor egészen más természetű és sokkal fontosabb dolgokon túllépni nem sikerül. Ha meg ráadásul egy ilyen káros ötlet a KMKSZ és Főiskola mélyen amorális szellemi háttere előtt jelenik meg, akkor az én virtuális bicskám bizony kinyílik a zsebemben.
A másik reakció ennél élesebb, bár sokkal jelentéktelenebb volt. Egy másik blogomban írtam erről, az egyszerűség kedvéért idetűzöm az azóta egy frissítéssel is bővült bejegyzést:

Dupla idézőjelben

Már ideje volt, hogy valamivel újra kiváltsam azok dühét, akik a magyarságukat a Kárpátia együttes szövegeinek a szintjén vagy kicsivel az alatt gyakorolják. Szóvá tettem egy szerintem ostoba ötletet – itt olvasható: Nettó baromság – , gyanítván, hogy efféle mozgalom Kárpátalján csak azok érdekét szolgálja, akik anyagi megfontolásból rácuppantak. Kaptam néhány pozitív reagálást, aztán viszont a jeles csapi újságíró kolléga e nemes szavakkal illetett saját Facebook-megosztásomnál:
Ugye, milyen bölcs és milyen kedves. (A kokárdás utalás arra céloz, hogy Ungváron magyarországi iskolások melléről letépték a kokárdát dühödt ukrán nacionalisták – nos, a csapi kolléga engem ővelük azonosít.) Saját idővonalán pedig az itt látható módon, dupla idézőjelbe téve kérdőjelezte meg magyarságomat:
Ezek olvastán persze lehetne mondani, hogy ha az ilyenfélék magyarnak gondolják magukat, akkor én inkább nem vagyok az, most mégis inkább azt ismétlem meg, amit Ungváry Rudolf mondott egy felszólalásában:

A kurva anyját mindenkinek,

aki a magyarságomat elvitatja!

Frissítés: Utóbb, hogy mindenki számára még érthetőbb legyen,  saját megosztását így kommentálta:

Mindez számomra eléggé példaértékű. Merthogy itt nem csupán a pitiáner, figyelemre voltaképp nem is méltó PI magánvéleményéről van szó, nem csupán arról, hogy az ő fejében mivé állnak össze a dolgok. Hanem arról, bizony, hogy Így címkézünk mi. Többek között ez mutatja a legjobban, mi az eredeti címkéző ötlet legnagyobb hátulütője.
Ezek után már csak egy kételyem van: huszonöt magyar könyv szerzőjeként én vajon kaphatok-e a homlokomra IMI-vinyettát.

2013. március 31., vasárnap

Arabella Dolýk: Húsvét Prágában

Arabella Dolýk

Húsvét Prágában

ha reggel hullt a hó, megértheted
a szép halált a szentek nem remélik
fehérbe ájult fenn a Várnegyed
csak menj a Hradzsin-téren lassan végig

nyomodban lépdel ott majd szent Vitus
a sárkánytól a várost Györggyel védik
lelkedre nyílik balkon, ámbitus
és mégsem húzhatsz új hitedre régit

hát ballagj lejjebb, várhat új varázs
a Moldva csíkja jéghidegen fénylik
és mint megannyi kis feltámadás
galambraj ül a Károly-hídon végig

holnap már másutt… Prága nem ereszt
magukhoz láncolnak ükök és dédik
s megreccsen mindig benn egy ókereszt
az Orloj ha egy röpke percet késik
Balla D. Károly fordítása. Eredetileg itt: Húsvét Prágában

2013. március 20., szerda

Csönge és a marconák

csonge-kopaszok-kozt
Csönge és a marconák

Csaknem egy hete készülök arra, hogy elmondjam, milyen az, amikor a kebel küzd a gyomorral. Amikor az atyai kebel büszkén dagad, a szülői gyomor viszont görcsbe rándul annak láttán, hogy a Leány, mint székházfoglaló, az Index címlapfotójára került, még ám marcona verőemberektől közrefogva. Akit éppen bizakodó-gyanakvó félmosollyal mustrál, az történetesen gyilkosságért 10 évre ítélt nehézfiú

2013. március 13., szerda

Szenteltvizet a Nemzetihez

Szenteltvizet a Nemzetihez   Értesülve az örvendetes hírről, hogy Kárpátalja nagy szülötte, Vidnyánszky Attila felszenteltetné a Nemzeti Színházat, továbbá pedig kellőképpen átérezve e nagyszerű és nemes szándék magasztosságát és lélekemelő voltát, az Egyek Alkotócsoport egyemberként áll a szent ügy mellé, egyszersmind mélységes egyetértésének és támogatásának kinyilvánításaképpen  tevőlegesen is hozzá kíván járulni az aktushoz azon a módon, hogy egy ugyancsak szakrális és már korábban felszentelt helyről, a híres vereckei honfoglalási emlékmű tövében fúrandó kútból biztosítja a felszenteléshez szükséges víz nyersanyagát. A fúrásra az emlékmű oltárkövének a Magyarország szívcsakrajá felőli oldalán kerül sor a szűzanya személyes oltalma alatt. A szent föld mélyéből nyert vizet egy külön e célra létesített Béke- és Körmenet szállítja a Lágymányosi híd pesti hídfőjénél magasló nemzeti büszkeségéhez, ügyelve arra, hogy az áldásból az új fődirektor fejére is hulljon néhány megvilágosító csepp.

2013. március 11., hétfő

Megszakadt a blog-rekorder

Megszakadt a blog-rekorder   Rekordkísérlet közben vesztette életét Balla D.  Károly költő. Az extrém internetes szokásairól és posztmodern allűrjeiről ismert kárpátaljai alkotó ezúttal éppen posztemelésben kívánt csúcsot felállítani. Egy világrekordot már magáénak tudhatott ezen a téren azzal, hogy 60 saját blogot vezetett, most azonban arra tett kísérletet, hogy egyetlen óra leforgása alatt száz irodalmi blogbejegyzést posztoljon ki az internetre. A negyvenhatodik emelésig ment is minden rendben, ám a negyvenhetediknél megtört a lendülete, mintha gerince is bebicskázott volna. Az ötvenötödik posztig hősies kitartással nagy erőfeszítések és jambikus nyögések közepette még eljutott, de az ötvenhatodik emelésben egyszerűen megszakadt. Erőtlenül elterült a digitális aréna porondján, s ha még maradt volna valami élet benne, a befejezetlen poszt rázuhanva a maradék szuszt is kiszorította belőle. A blogszféra és a magyar posztmodern saját áldozatának tekinti.

több hasonló

2013. március 10., vasárnap

Nyulasvíz, téli kávézás

A Mozgó Világnak írt havinaplóimban bőven merítettem a családi legendáriumból. Ez is egy-két ilyen történetre támaszkodik, ha kicsít ki is széneztem a téli tájat.

Nyulasvíz |  hónaplóa Mozgóban | részlet

Az öregedés biztos jele: egyre gyakrabban jut eszembe a gyermekkorom. Most jönnek elő a valódi saját emlékeim, nem pedig csupán azok, amelyeket hosszú évtizedeken át apám, anyám, bátyám mesélt nekem, s amelyek úgy váltak a családi legendárium részévé, hogy én már nem az eredeti történésekre emlékszem, hanem arra, hogy ezeket az epizódokat később miként mesélték el nekem.
De mostanában mintha eredeti mivoltukban fényesednének ki előttem a helyszínek, események, körülmények, mintha leválna róluk a családtagok interpretációja.
Néha kicsit rá is csodálkozom erre a világra, akad, hogy meglep egy-egy felismerés. Azelőtt például soha nem gondoltam arra, hogy mielőtt apámat kinevezték a megyei párlap főszerkesztőjévé, családunk eléggé szűkösen élt. A házépítés alatti és utáni években mindent felemésztett a saját otthon teremtése, születésem után apám volt az egyetlen kereső, anyám engem nevelt és vezette a háztartást, bátyám még iskolába járt és özvegy nagyanyám, akitől elköltöztünk, szintén támogatásra szorult. Apám szerény fizetésű kiadói szerkesztő volt, aztán – mai fogalmakban gondolkodva – szabadúszó lett, az írószövetségi tagság mentesítette a munkába-állás kötelezettsége alól (ugye emlékszünk a teljes körű szocialista foglalkoztatottságra, amikor is a munkanélküliséget közveszélyes munkakerülésnek hívták és büntették). Írói munkája mellett meg kellet ragadnia minden lehetséges és lehetetlen kereseti lehetőséget. Termelési regényeket fordított, még ám igen nagy műgonddal: kezében az orosz eredetit tartva és fel-alá járkálva a szobában anyámnak egyetlen éjszaka alatt írógépbe diktált 30-40 oldalnyi magyarított szöveget. Hasonlóan készültek a filmszövegek: akkoriban a magyar lakosság szellemi igényeinek nagyvonalú kielégítése céljából a mozikban játszott szovjet filmeket magyar felirattal látták el. Ezt a munkát a magyar nyelvvel hadilábon álló újságíró kollégája vállalta fel, egy vetítőben jelenetről jelenetre haladva lejegyezte oroszul a párbeszédeket, hozta apámnak, ő kapásból fordította és bediktálta anyámnak anélkül, hogy a filmekből egyetlen kockát is látott volna. (Úgy sejtem, lehetett időnként némi derültség emiatt a mozikban.) De dolgozott a Moszkvai Rádió magyar szerkesztőségének, ehhez vásárolt egy fél asztalnyi Dnyeper 10 típusú orsós magnót, időnként bezárkózott a szobába és hallottuk, amint mikrofonba mondja tudósítását. Aztán a pár perces anyagokat tartalmazó szalagot kisebb orsóra csévélte, dobozát megcímezte és a postán csomagként feladta Moszkvába. Le is mentek adásba, legtöbbször együtt hallgattuk a megfelelő hullámhosszon. Készített aztán interjúkat is, az alanyokat meghívta hozzánk, akkor ketten ültek mikrofon elé. (Később a magnót bátyám kapta meg, ezen rögzítette a Luxemburgból sugárzott slágereket. Amikor megnősült és elköltözött, én örököltem meg az akkor már nehezen működő masinát, rövidesen fel is mondta a szolgálatot, de kiszerelt és új magnómra rákötött hangszórói még harsoghatták a Deep Purple és Led Zeppelin dübörgéseit).
Mindezt csak bevezetőnek szántam ahhoz, hogy (magamnak is) megmagyarázzam, vajon miért kellett nekünk a város kellős közepén, a patinás Várnegyedben jószágokat tartanunk. Nyilván: megélhetési okokból.
Hosszú ideig voltak tyúkjaink. Élénken emlékszem, anyám minden reggel felszólított: Károlykám, keresd meg a reggelidet. Indultam is ki „a szénbe”. A pipik előszeretettel rakták tojásaikat a pincében tárolt brikett közé, csak úgy fehérlettek a fekete tömbök között, nem volt nehéz megtalálni. Azóta is kedvenc reggelim a lágy tojás. De tartottunk nyulakat is. A ketrecüket apám eszkábálta össze maradék deszkákból. Világéletében nagyon büszke volt a ház körül végzett minden effajta munkájára, elvárta, hogy csodájára járjunk minden kajla, elfuserált tákolmányának. A nyúlketrec sem lehetett valami sikeres, hiába volt a tetején szurkos papír, már az első nyári eső során alaposan beázott. Apám valamelyik munkájával lehetett elfoglalva, anyám maga oldotta meg a problémát. Hogy végképp el ne ázzanak a piros szeműek, a legnagyobb tepsijét feltette a ketrec tetejére. Fel is fogta a cseppeket rendesen, mire kisütött a nap, tele lett esővízzel.
A minket szinte naponta látogató nagybátyám nem szerette az erős feketekávét. Szüleim viszont már akkor rászoktak erre, amikor mifelénk még semmilyen kultusza nem alakult ki. A dolog azzal kezdődött, hogy valamikor a hatvanas évek elején apámat meglátogatta budapesti írótársa, turista kávéfőzőt hozott ajándékba. Alumínium dobozban apró készülék fém pohárkákkal, külön fogantyúval, dobozka az őrölt kávénak, kockacukornak, kis hengerben tucatnyi szeszpasztilla, ezek egyikét kellett az állvány közepébe tenni, meggyújtani, fölé illeszteni a megtöltött főzőt. Az ajándékozás történetesen télen történt, ennek ellenére apámék úgy döntöttek, a szerkentyű felavatása nem várhat az első tavaszi piknikig, és elsőre a lakásban sem lenne illő használni. Ha turistáknak való, hát túrázzunk. Csikorgó fagyban buszoztunk el nagybátyámmal együtt kedvenc nyári kirándulóhelyünkre, Nevickére. Beültünk a sok lakatlan szaletli egyikébe, bácsikám elment vízért a patakra, a csobogóban megmerítette a kávéfőzőt. A kávét már otthon előkészítették szüleim (akkoriban csak pörköletlen, zöld szemes kávét lehetett kapni, ezt előbb megpirították, majd a mákdarálóban apróra őrölték), következhetett a nagy akció. Mivel jó hideg volt a szabadban és szél is fújdogált, meg hát a víz is fagypontról indult, bizony egyik szeszpasztillát a másik után kellett meggyújtani, már a tucat vége felé jártunk, mikor majd egy órányi várakozás után a készülékből csöpögni kezdett a méregerős kávé. Háromfelé osztották a két adagot, anyámnak, apámnak ízlett, de nagybátyám hiába dobálta bele az összes maradék kockacukrot, túl erősnek találta. El is ment újra a patakra apám addigra kiürült poharával, vizet merített és a saját adagját úgy itta meg, hogy minden korty kávé után egyet a vízből is nyelt.
Meg is tartotta ezt a szokását a következő negyvenvalahány évben. Ahányszor hozzánk érkezett és családi kávézás kezdődött, apám ünnepélyes szertartásossággal szervírozta mellé a pohár hideg vizet.
Ám akkor, régen, gyerekkoromban ez a rítus egyszer csaknem elmaradt. Vízvezetéktörés miatt az utcában elzárták a főcsapot, és nekünk nem volt éppen semmi tartalékunk. Pali bátyám fancsali képpel vette tudomásul, hogy kísérő nélkül kell meginnia a gyilkos erősségű feketét. Ám anyámnak nagy ötlete támadt, és máris szalajtotta apámat ki az udvarra. „Gyűjtitek az esővizet?” – örvendezett bácsikám, anyám pedig elmesélte a tepsitetejű nyúlketrec történetét. „Akkor ez nyulasvíz!” – kortyolt nagyot elégedett vendégünk.
Amikor harmadnap újra eljött, már vidáman folyt a víz a csapból, indult is volna a szokásos szertartás, de Pali bátyám meglepő kéréssel állt elő: „És abból a nyulasvízből nem maradt egy kevéske?”. Magyarázatul elmesélte, hetek óta bélpanaszai vannak, az orvosok nem találtak semmit, de felírtak pár gyógyszert – viszont a görcsök inkább csak erősödtek. De amióta azt a vizet megitta…
…A kúrába rövidesen nagyanyám is bekapcsolódott, akinek bámulatos gyorsasággal elmúltak a fejfájásai, később nagybátyám feleségének a női panaszai is enyhültek. Anyám a különös dolgot elmesélte barátnőinek, néhányuk azonnal be is jelentette igényét. Megnőtt a házunkban a forgalom, a hír egyre szélesebb körben terjedt, hiába volt esős nyarunk, csökkenteni kellett az adagokat. Akadt, aki egyetlen evőkanálnyi gyógyírért Beregszászból utazott fel… Nem kellett volna elmondani senkinek, dohogott apám, anyám szánta-bánta, hogy az ő mesélős kedve miatt válik átjáró házzá az otthonunk. Amikor valaki azzal jelentkezett, hogy ő pénzért venne egy nagyobb tételt, mert sok a beteg rokon, betelt a nyúlvizes pohár. Felhívattuk Kecskés bácsit Beregsomból (tőle kaptuk koratavasszal a nyuszikat), az öreg kifent nyúzókéssel érkezett, elégedetten vitte haza a bőröket, mi meg hetekig dúskáltunk a nyúlpaprikásban. Volt, aki szabályosan átkot szórt a családunkra, amiért véget vetettünk a csodának.
.
A csodás gyógyulások másik színterére újabban kirándultam. Úgy adódott, hogy el kellett olvasnom néhány cikket a homeopátiáról. Azonnal bele is szédültem a tudomány vagy áltudomány problémájába. Ízlelgettem az érveket, mérlegeltem az ellenvéleményeket, meghökkentem a viták indulatán. A hagyományos orvoslás hívei szerint a homeopátiás szerek olyannyira felhígítottak, hogy azokban már egyetlen molekulányi kémszer sincsen, így farmakológiai hatásuk kizárt, maga a gyógymód pedig szögesen ellentmond a tudományosság alapelveinek. A homeopatikus szereknek csupán placebo-hatásuk van, klinikailag értékelhető más eredmény nem mutatható ki. Ezzel szemben az alternatív gyógymód hívei egyfelől ennek ellenkezőjét állítólag most már valóban tudományos módszerekkel is tudják bizonyítani, másfelől pedig olykor annyira tetszetős magyarázatát adják annak, miért hathat az, ami nincs, hogy az már maga a költészet. A homeopaták nem tagadják, hogy az általuk alkalmazott szerekből gyakorlatilag hiányzik a kémiai hatóanyag, viszont nagyon is tartalmaz információt, amelyet a vivőanyag (pl. víz) vesz át az eredeti szertől. Éppen ez az információ hat a sejtek szintjén, épp ez fejt ki olyan bioenergetikai hatást, amely kiváltja a szervezet öngyógyulását.
Továbbgondolva: a vízben oldott hatóanyag megváltoztatja magának a víznek a finomszerkezetét, és ez a struktúra akkor is megmarad, amikor a folyamatos hígításokkal az eredeti kémszert kivonják. Nem a szer, hanem a szer emlékét őrző víz gyógyít.
Erről meg mi más juthatott volna eszembe, mint a zseniális írói elmén csiholta ötlet: íróbarátaimat megkértem, idegen nyelvű szerzők könyveiből fordítsanak le számomra egy-egy fontosnak látszó mondatot, és a kapott félszáz citátum köré én elbeszélést kanyarítottam. Az idegen fragmentumok eléggé markánsak voltak, meghatározó jelleggel hatottak saját szövegemre, amely elkészülvén sokhangúsága ellenére koherens és konzisztens műegész benyomását keltette. Ekkor aztán merész posztmodern gesztussal az összes vendégmondatot kimetszettem a kész textusból. Amely nemhogy össze nem omlott azoknak az építőelemeknek az eltávolítása után, amelyek kedvéért voltaképp létrejött, hanem még inkább összefogottá vált, és emellett – ezt határozottan állítom – továbbra is magán hordozta az idegen mondatok meghatározó erejét. Mondhatni: hiába nem volt már a vivőanyagban (szövegemben) egyetlen molekulányi (mondatnyi) kémszer (idegen textus) sem, mégis intenzíven hordozta a hajdan benne feloldott anyagról szóló információt. Lényegében tehát homeopátiás novellát hoztam létre, nem csoda, hogy pár év alatt aztán regénnyé gyógyult.

___________________________________
napló, szöveg, télikert építés, posztmodern regény - Építkezés télen: kert, terasz ára #telikert - Nyulasvíz, téli kávézás Nevickén

A hasonszenvi Google

A hasonszenvi Google A Google nem gondolkodik, de egyre okosabb. Néha már akkor is megérti, mire keressük a választ, ha pontatlanul, körülményesen tettük fel a kérdést. Ha például ezt gépeljük a keresőbe: Kinek is a filmjében fürdik Anita Ekberg egy szökőkútban? – jó esetben Fellini neve kerül az első helyre. Ha pedig már tudjuk a rendezőt és ezt kérdezzük:  Hogy hívják azt a szökőkutat, amelyikben Anita Ekberg megfürdik Fellini filmjében? – akkor is pontos a válasz, a római Trevi-kút az első találat. A Google-logikájú kérdés persze ez lett volna: szökőkút, anita ekberg, fellini-film, de itt szerencsénk volt. Kevésbé járunk jól, ha a Mikor indulnak a vonatok a Keletiből? kérdést tesszük fel ahelyett, hogy beírnánk: menetrend, keleti pu.
A keresőprogram algoritmusainak a fejlődését azon is lemérhetjük, hogy egyes fogalmakat, szavakat, kifejezéseket mintha nem csupáncsak előkeresne példátlanul nagy adatbázisából, hanem értelmezné is őket. Ha teszem azt arra keresünk rá, hogy bp, akkor ugyan a British Petroleum rövidítéseként keletkezett BP márkanévnek megfelelő találatok sorakoznak a lista élén, de már az ötödik találat a két betűnek Budapest-ként való értelmezését mutatja. Ha pedig arra keresünk rá, hogy hasonszenvi gyógymód, akkor a Wikipédiának a Homeopátia szócikké az első találat, azaz a Google a kevéssé használatos magyar kifejezésre a sokkal elterjedtebb görög  eredetű szó definíciójához kalauzol minket. Itt jegyzem meg, hogy a hasonszenvi kifejezést (lásd a  homeopátia eredetét: homoiosz = hasonló, pathosz = szenvedés) egyre több helyen, még szakmai oldalakon is – tévesen! – hasonszervi formában használják, holott más dolog a szervek közti hasonlóság (pl. CIA és KGB) és egészen más eset hasonlóan szenvedni két különböző dologtól. Én például évek óta elszenvedem, hogy a Gugli nem tesz különbséget a Budapesti Dísz- és Közvilágítás Kft. és a Berzsenyi Dániel Könyvtár rövidítése között… Illetve…
Az viszont némi kaján vigyorra húzza a számat, hogy Bajnaiék Google-szempontból alaposan meghekkelték a kárpátalja Együtt folyóirat 2014-es évfolyamát.
Végül: mindenképpen a Google mesterséges intelligenciájának a fejlődéséről tanúskodik az is, hogy keresőoptimalizálással foglalkozó szakmai blogom egy ideje nem csupán a honlap optimalizálás és honlapoptimalizálás kulcsszavakkal vezeti a taláti listát, hanem elsőként ajánlja a nagy kereső a weboldal optimalizálás kifejezésre is. Azaz a Google tudja, hogy honlap és weboldal ugyanaz, ezért a lista élén szerepelteti blogomat annak ellenére, hogy a weboldal szó sem domain-nevében, sem címében nem szerepel. Mondhatni: a Google ezen a téren – nagyon helyesen – bizonyos hasonszenvi találékonyságról tesz tanúbizonyságot.
kereso-optimalizalas-google-11

Hamlet (és mások?) érkezése

Kedves Károly, rég hallattam magamról, ezért kellemesen érintett, hogy Sylvia Plath halálának évfordulójáról az én versemmel emlékeztél meg. Hálából most küldök egy újabb opuszt, ezúttal szonettet, boldoggá tennél, ha ezt is tolmácsolnád. – Nálam az újság annyi, hogy tavasszal talán újra sikerül innen, a ködös Angliából a kontinensre visszatérnem, már nagyon szomjazom a prágai kocsmák hangulatát – és persze jó lenne Ruténföldre is újra eljutni. Meglehet, ez a tervem hamarább megvalósul, mint reméltem, mert finnországi levelezőpartneremnek – akivel te hoztál össze s aki egy ideje virtuális menyasszonyának tekint engem :) – hasonló tervei vannak, így lehet, hogy egyszerre érkezünk Kárpátaljára és törünk rád költői magányodban. Addig is forró üdv,  AraBella
Arabella Dolýk

A királyfi érkezése

Ki bontja el a korhadt színfalat
ha várható már Hamlet érkezése
kik állnak majd a sápadt esti fénybe
mikor a színen lassan áthalad
s hogyan lesz úrrá majd a díszleten
és lenni honnan lesz ott csöppnyi mersze
hol bölcsek óvnak bús bolondot: persze
még jár neki a feddő intelem
s megilleti a jog, király legyen
hiába mondja bárki: gaz és álnok
ha szívelik a hívnél hívebb dánok.
De mégis űzni fogják messze-távol
hiába jön meg sápadt éjjelen
és lép elő a színpadi homályból.
.
Balla D. Károly fordítása

50 éve halt meg Sylvia Plath

Arabella Dolýk

Modorom

Azt mondják hogy rossz a modorom
nem igazodom a normákhoz
nő létemre szivarozom mint George Sand
nő létemre whiskyt iszom mint Janis Joplin
nő létemre verset írok mint Sylvia Plath
és kimondom amit Arabella Dolýk gondol
Azt mondják hogy rossz a modorom
nem tisztelem a tradíciókat és a nemi szerepeket
pedig éppenhogy a tradíciókat és nemi szerepeket tisztelem a leginkább
nő létemre ezért szívom George Sand szivarát
ezért iszom whiskyt Janis Joplin emlékére
és Sylvia Plath majmaként ezért írok verset
Ám abban az egyben igazuk van
hogy amikor kimondom amit Arabella Dolýk gondol
akkor rossz a modorom nem tisztelem a tradíciókat
és végképp eltévesztem a nemi szerepemet
néha még el is sírom magamat
Ilyenkor még azoknak is tetszem
akik nem hallottak Sandról Joplinról Plathról
csak a könnyező Dolýkot ismerik
akinek a szeméről lemossa a festéket az ecetes könny
.
Balla D. Károly fordítása

A hárítás lélektana

A hárítás lélektana haritA szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát. »tovább

A világháló kontextusában

Balla D. Károly. Kő és árnyék A világháló kontextusában Könyvemet épp abba a rezervátumba zárták, amelyből évtizedek óta szabadulni igyekszem. Egyetlen példánya sem kerül kereskedelmi forgalomba, s nem jut át a határon sem. Így nincs esélye megmérettetésre sem a magyar nyelvterület szélesebb olvasóközönsége előtt, sem szakmai körökben. Kötetem címadó versében a kő ráhull az árnyékára, de könyvemmel mintha fordítva történne: félő, hogy az ismeretlenség egyre sűrűbb árnya telepszik rá. Ki kell hát szabadítanom valahogy. Új projektumot indítok: publikálom és nyilvános disputára bocsájtom a kő és árnyék közül szabaduló verseket, arra is számítva, hogy a világháló kontextusában talán számomra is váratlan jelentésekkel bővülhetnek. Tekintsétek az akciót egyfajta virtuális író-olvasó találkozónak, alkalomnak arra, hogy szerző, írás, olvasó és kritikus találkozzon. Várlak hát titeket az akció helyszínén és (egyelőre) az első vers oldalán. Hozzászólási lehetőségek: kommentelhettek hagyományos módon (mint a blogokban), de megtehetitek ezt Facebook-bejelentkezéssel is közvetlenül a vers alatt. — A projektum részletes leírása, további tudnivalók: Kő és árnyék – itt pedig már várakozik az első vers: Mentségek közt.