2013. április 20., szombat

A magaslati haza elvesztése

- avagy miért rossz a közérzetem


Régi jó szokásom szerint igyekszem minden levélre hosszan válaszolni. Ha érdemi felvetést találok benne, akkor a reagálásom is érdemi. Különösen így van ez, ha esetleg olyasmire kérdez rá partnerem, ami engem is érdekel. Nos, így jártam M-mel, aki (mások hasonló szokása szerint) nem járult hozzá ahhoz, hogy levelét közzétegyem, így csak a sajátomat tudom itt közölni. A dolog érdekessége talán annyi, hogy épp olyan valaki kérdezett rá a rossz politikai közérzetemre, aki hallgatásával, ki-nem-állásával maga is hozzájárul borúlátásomhoz.
 


Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz, nehéz röviden pontos választ adnom. Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország, amely a földrajzi ország fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón. Egy rövid időre. Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a a Konrád-kirekesztőt, Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.

2013. április 19., péntek

Berniczky és Buborék

Az Írócimborák nem először közlik Éva írásait. Felhívásaikra örömmel reagál, részt vesz projektjeikben. Mint most is, amikor a függőségekről kértek személyes hangú írást, gyermekek számára is fogyaszthatót. Ezt küldte:

buborek.jpgÚgy emlékszem, hatodik osztályos koromig színesben pergett előttem a történelem, azután kezdtem szürkében látni. Hetediktől Okolocsányi Adomér tanította nálunk a törit. Kis túlzással. Mert inkább mi tanítottuk magunkat helyette. Ő csak bejött reggel az osztályba, lezuttyant fáradtan az asztalához. Elővette a táskájából mindennapi ásványvizét, letekerte a kupakot, húzott egyet a palackból és letette maga elé. Mindig ugyanazzal a fásult mondattal indított, nyissátok ki a könyvet. Majd felszólította az első felelőt. Az pedig felállt és olvasni kezdte a tegnapi anyagot. A soron következő Baranyi rendszerint ott folytatta, ahol az előző Baranyit leültette Okolocsányi Adomér. >>tovább >> a teljes szöveg az Írócimborák oldalán

2013. április 15., hétfő

Berniczky a Semmibe nyúlt

Berniczky Éva szövege a Szépírók oldalán, a Videóvers rovatban. Egyelőre még nem videó (talán majd lesz belőle az is), és hát versnek se vers, de szövegnek nagyon szöveg.

berniczky-videovers.jpg
A postás napok óta nem hozta a Lityeraturnaja Gazetát, újság nélkül zörgetett be, lekapta a sapkáját, úgy lépte át a küszöböt, ártatlanul széttárta a kezét, nem az ő bűne, nem is érti, mi történik körülötte, jól ki van ez találva, kérem, mintha ugyanaz lenne a címzett és a feladó, a küldeményt az nem indítaná el, akinek meg kell kapnia, értsem meg, ő teszi a dolgát, és a kopott postástáskából előszedte a harisnyákat, mosolygott bárgyún, ha nem ad el legalább néhány párt belőle, meneszti a hivatal, s én nem csodálkoztam, hogy levél helyett ilyesmivel házal, inkább szántam érte, meg aztán kislánykorom óta bolondulok a selymes holmikért, s ezt túl hamar, szinte azonnal megérezte rajtam, túlságosan érzékenynek tűnt ez a fiú, átvillant az agyamon, hátha nem is postás, de addigra odanyújtottam neki a lábam, olyan lassan és figyelmesen öltöztetett >> tovább >> Berniczky: Semmibe nyúltam

2013. április 11., csütörtök

Költészet napja 2013

Az idén egymástól igencsak eltérő két költészetnapi „eseményen” vettem-veszek részt. A Káfé Főnix szerkesztője, Cseke Gábor a mai napra egy digitális versantológia megjelenését időzítette: a gyűjteményben húsz kortárs költő most készült vagy régebbi versében vall magáról a versről, a költészetről, vagyis egyfajta metaköltészet, versről való verselés ez. A válogatást Pusztai Péter illusztrációi díszítik, az itt látható az én versemhez (a Szó) készült. A kisantológia a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában és a Kafé Főnix oldalán egyaránt elérhető.

A másik: Leányfalu most már évek óta versbe öltözik a költészet napján. Pávai Patak Márta ötlete egyszerű: verseket kér kortárs költőktől, ezeket színes A4-es lapokra kinyomtatja és teleaggatja velük Leányfalut: jut a közintézmények bejáratára, buszmegállókba, kerítésekre. Hagyományt teremtett: az eseményt várják, szeretik. Nekem is jólesik ott kékellenem.

2013. április 2., kedd

Címkéző magyarok

Címkéző magyarok  Nem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: Nettó baromság – Itt Magyarul Is. Az egyik reakció magától az ötletgazdától érkezett személyes, baráti hangú e-mail formájában. Már a második sor elolvasása után arra gondoltam, milyen jó, hogy ebben az ügyben érdemi vita alakulhat ki, azonnal odatűzöm az ötletgazda levelét a cikkecském mellé, hadd lássa az olvasó az ellenvéleményt is. Ám a levél végén ott állt, hogy írója nem járul hozzá levele publikálásához. Ezt tiszteletben illett tartanom, így talán a levelezésünkre utalni sem egészen illő dolog (még 2 üzenetet váltottunk), ezért félve írom csak ide, hogy érveink nem az ötlet társadalmi vagy nyelvi vonatkozásai körül csoportosultak, hanem az anyagi háttér tisztaságáról vagy tisztátalanságáról esett a legtöbb szó. Készséggel elhittem, hogy az ötlet mögött kitalálója részéről nem állt közvetlen anyagi érdek, ám tudva, hogy milyen pénzügyi infrastruktúrába ágyazódik bele, ezt mégis le kell írnom (saját levelemből talán idézhetek):
…elhiszem, hogy te ezt így látod és így éled meg, akár még azt is, hogy részedről ez így van. Kicsiben. De a nagyobb egésznek a morálja egészen másmilyen, ide a rozsdás bökőt, hogy amivel te minden nap dolgozol és amivel fillérre elszámolsz, az valahol egy összesített költségvetésben már egészen másnak mutatja magát. A támogatási rendszer velejéig romlott, és nem csupán a pénzmozgások, hanem demoralizáló hatása miatt is. (…) Pontosan látom, hogyan darál be ügyeket és embereket a KMKSZ-Főiskola, hogyan alakítja ki a függelmi viszonyokat és hogyan állítja saját szolgálatába az érdekeltségi körébe bevontakat – és hogyan követel tőlük hűséget, hogyan nyomja el a kritikát és hogyan nyomorítja megalkuvókká, meghasonlottakká azokat, akik szabadok is lehetnének. (…) Ettől teljesen függetlenül: az alapján, amit a cikkből ki tudtam olvasni: IMI mélyen elhibázott ötlet. A magyarsággyakorlás nem kampánykérdés, a forradalom által kivívni szándékozott szabadság emléknapján egy ilyen címkézősdit meghirdetni – számomra viszolyogtató. Csak ellentmondást látok benne, értelmet nem. Roppant visszás és visszatetsző mind az alapgondolat, mind az elképzelt végrehajtás. Szerintem árt a magyarság ügyének. Pláne ott és akkor, amikor egészen más természetű és sokkal fontosabb dolgokon túllépni nem sikerül. Ha meg ráadásul egy ilyen káros ötlet a KMKSZ és Főiskola mélyen amorális szellemi háttere előtt jelenik meg, akkor az én virtuális bicskám bizony kinyílik a zsebemben.
A másik reakció ennél élesebb, bár sokkal jelentéktelenebb volt. Egy másik blogomban írtam erről, az egyszerűség kedvéért idetűzöm az azóta egy frissítéssel is bővült bejegyzést:

Dupla idézőjelben

Már ideje volt, hogy valamivel újra kiváltsam azok dühét, akik a magyarságukat a Kárpátia együttes szövegeinek a szintjén vagy kicsivel az alatt gyakorolják. Szóvá tettem egy szerintem ostoba ötletet – itt olvasható: Nettó baromság – , gyanítván, hogy efféle mozgalom Kárpátalján csak azok érdekét szolgálja, akik anyagi megfontolásból rácuppantak. Kaptam néhány pozitív reagálást, aztán viszont a jeles csapi újságíró kolléga e nemes szavakkal illetett saját Facebook-megosztásomnál:
Ugye, milyen bölcs és milyen kedves. (A kokárdás utalás arra céloz, hogy Ungváron magyarországi iskolások melléről letépték a kokárdát dühödt ukrán nacionalisták – nos, a csapi kolléga engem ővelük azonosít.) Saját idővonalán pedig az itt látható módon, dupla idézőjelbe téve kérdőjelezte meg magyarságomat:
Ezek olvastán persze lehetne mondani, hogy ha az ilyenfélék magyarnak gondolják magukat, akkor én inkább nem vagyok az, most mégis inkább azt ismétlem meg, amit Ungváry Rudolf mondott egy felszólalásában:

A kurva anyját mindenkinek,

aki a magyarságomat elvitatja!

Frissítés: Utóbb, hogy mindenki számára még érthetőbb legyen,  saját megosztását így kommentálta:

Mindez számomra eléggé példaértékű. Merthogy itt nem csupán a pitiáner, figyelemre voltaképp nem is méltó PI magánvéleményéről van szó, nem csupán arról, hogy az ő fejében mivé állnak össze a dolgok. Hanem arról, bizony, hogy Így címkézünk mi. Többek között ez mutatja a legjobban, mi az eredeti címkéző ötlet legnagyobb hátulütője.
Ezek után már csak egy kételyem van: huszonöt magyar könyv szerzőjeként én vajon kaphatok-e a homlokomra IMI-vinyettát.