2016. augusztus 23., kedd

A Szembesülés cselekménye

Műhelyszöveg - Szembesülés

szembesülés - cselekmény

Cselekmény. A Szembesülésnek – a szó hagyományos értelmében – nincs szüzséje, meséje, nincs kronologikus sorrendbe állítható eseménysora, nincsenek a szó szokványos jelentésében vett történései. Az epizódok inkább állóképszerűek: mozgás helyett helyzeteket, cselekvés helyett cselekvési szándékot vagy a tettek következményeit, történetmondás helyett monológokat és leveleket találunk. Ha nagy‑nagyritkán meg is mozdul valami, akkor egy parányi mozzanatra megállapítások, értékelések, emlékek, elképzelések, következtetések egész sora épül rá, szinte úgy tűnik, hogy a kis történés csupán ürügyül szolgál a „felépítmény” létrehozásához. Ha a cselekményt kirántjuk a rá telepített torony alól, ez utóbbi össze sem dől, megáll egymagában, megtartja önnön logikája, szerkesztettsége. Ezzel szemben a cselekvő mozzanat önmagában sovány banalitásnak tűnik, jószerivel alkalmatlannak arra, hogy mint „a mű cselekményének” egy része identifikálódjék.


A regény meséjének, sztorijának a megragadása nehézségbe ütközik azáltal is, hogy a szerző bámulatos szaporasággal váltogatja az idősíkokat és a helyszíneket. Nem hogy a részeknek vagy fejezeteknek, hanem gyakran még az egyes bekezdéseknek – ad absurdum: egy‑egy mondatnak – sem egységes az ideje, a helye. (Az idősíkok elkülönítésére tett kísérletünknek külön fejezetet szenteltünk Utószavunkban.) Így aztán nem ritkán – a regény meséjének rekonstruálásakor – problémát okoz egy‑egy esemény besorolása az időrendbe. Legtöbbször csak bizonyos összefüggések, ok‑okozati viszonyok felismerése valószínűsíti az elő‑ és utóidejűséget.

Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a szerző minduntalan kilép, kiles, kikacsint a regény idejéből. És itt nemcsak a múltbéli események gyakori felidézésére, a rájuk történő utalásokra gondolunk, hanem arra is, hogy egy‑egy epizódra az ún. „szerzői jelenből” láthatunk rá, sőt, olykor egy ennél is távolabbi időből, valamely feltételezett, megjósolt jövőből kapunk üzeneteket.

Mindezeket a nehézségeket figyelembe véve a Szembesülés cselekményét sem lehet első „nekifutásra” meghatározni (mint ahogy témáját sem lehetett). Annál is kevésbé, mert az elmondottaknak mintegy ellenpontozásául néhány regény‑fejezet meg éppen mozzanatosságával, kronologikus cselekménysorával cáfol rá a mű egészének stílusára, így akár hajlamosak lehetnénk ezeket a regényhelyeket alapul véve kimutatni a műegész cselekményét. Tévedés volna, hisz itt csupán mellékszálakról, a fő történések sodrától vagy távol eső, vagy annak epizodikus részletét tartalmazó eseményekről van szó.

Az első ilyen többé‑kevésbé folyamatosan végigvitt történet a Júlia‑szerelem epizódjait követi nyomon (I. rész, 6. fejezet és II. rész 1‑4 fejezet). A második: Oresztész érkezése Athénba, találkozása Elektrával és látogatása otthonukban (III/1‑3. és részben 4. fejezet). Meg kell jegyeznünk, hogy a viszonylagos folytonosság itt azért mindkét esetben fel‑felbomlik egy idézett levél, egy közbevetett emlék, néhány kisebb elméleti fejtegetés, eszmefuttatás, lírai intermezzo révén.

A harmadik egységes cselekményű regény‑hely: a VI. rész 2., 3. és részben 4. fejezete – azzal a különbséggel, hogy az epizódok itt „egységesen fordított sorrendben” követik egymást (lásd a 196. és 198. jegyzetet is).

Negyedikként a VI. rész utolsó, 6. fejezetét kell említenünk: itt már valóban igazi „sztorival” van dolgunk: Oresztész és Püladész kalandos odesszai utazásának fordulatait követhetjük nyomon: mintha egy pikareszk‑regénybe csöppentünk volna.


Az utolsó, nagyjából egységes cselekményű hely: a IX. rész első fejezete: Oresztész és Éva abháziai utazása.

Ezeket a részleteket azért kellett megemlítve elkülönítenünk, mert midőn kísérletet teszünk a cselekmény megközelítésére, rájuk már nem térünk ki.

Szólnunk kell még a regény keretjátékáról. A mű legelején és legvégén ugyanazon a helyen és azonos szituációban találjuk Oresztészt: egy kiserdőben, hajladozó páfrányok és fel‑felröppenő denevérek közepette, amint egy forrás víztükréhez hajlik. Abban azonban nem lehetünk teljességgel bizonyosak – erre semmilyen utalást nem találunk –, hogy e két helyzet időben is egybeesik‑e. (Főként, hogy a helyszín még kétszer megjelenik a regényben, habár módosult tartalommal.) Mégis valószínűsíthető, hogy e bizonyos kiserdőben Oresztész csak egyszer fordult meg, mégpedig Agamemnon sírjától jövet. Egyetlen egyszer hajlott a forráshoz is; az eltérések csupán a felbukó emlékképekben, illetve „jövő‑hallucinációkban” mutatkoznak meg. Némi elemzői túlbuzgósággal akár azt is állíthatnánk: a regény egésze nem egyéb, mint a forrás víztükrébe néző Oresztész memória‑ és fantáziaképeinek bizonyos elv szerint elrendezett gyűjteménye. Metaforikusabban: mindaz, ami a regényben megjelenik, Oresztész víztükör‑arcmása mögül csillog elénk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése