részlet a Szembesülés műhelyszövegeiből
Az önindukciós szöveg
Jobb híján ezzel az összefoglaló kategórianévvel láttuk
el azon szövegrészeket, amelyek nem vagy csak nehezen lennének besorolhatók
akár a szerzői közlés, akár – néhány esetben – a belső monológok csoportjába. A
gyűjtőnév ilyen megfogalmazottságát az implikálta, hogy az alá sorolt szövegfajták
mintha az epikai művet alkotó szerző szándékától függetlenül sarjadnának a mű
testén, s önmagukat gerjesztve növekednének szavakból mondatokká, mondatokból
bekezdésekké és nem ritkán fejezetrészekké vagy teljes fejezetekké.
Ilyenformán önindukciós szövegnek tekintjük a lírai betétek többségét (a), azokat,
amelyek az epika műnemének kereteit átlépve sokkal inkább a modern költészet
nehezen megragadható szabályait követve épülnek fel, továbbá a vakszövegeket (b) és a gerjesztett beszédműveket (c).
A lírai betétek ugyan hangulatilag és átvitt, költői
értelmük alapján eléggé plasztikusan illeszkednek a mű egészébe, kicsit mégis
idegen testként élősködnek rajta; félő ugyanis, hogy még az egyébként edzettebb
Nyájas is, aki átrágta magát az olykor oldalakra rúgó belső monológokon és nehezen
követhető elméleti fejtegetéseken – itt, a lírai intermezzóknál óhatatlanul
továbblapoz, olvasatlanul hagyva, például, a denevér‑ és páfrány‑szimbolizmust,
az argoszi gesztenyék ódáját, a híd tövében terjengő latrina‑bűz elégiáját, a
dadaista akrosztichonokat, a regényírás panteista apoteózisát, a szerelem
megannyi evokációját, a Püthia‑látomásokat, az Apolló‑szózatokat stb. Ám, ha
kellő elszántsággal ezen passzusokon át is verekszi magát, vajon mit kezd a még
a fentieknél is elvontabb (vagy inkább: az elvontság látszatát keltő)
szövegburjánzásokkal, amelyek – alighanem a szerző szándékának megfelelően –
nem ritkán teljesen értelmetleneknek tűnnek. Az ilyen vakszövegek talán a mű
egyébként sűrűre szőtt matériáját lennének hivatva fellazítani, ám kérdés, hogy
emészthetetlenségük révén nem ellenanyagként működnek‑e, s nem zilálják‑e szét
a mű konstrukcióját.
A lírai kitérők és a halandzsaszövegek mellett
önindukciós szövegként értelmezhetjük egyes szereplők bizonyos beszédműveit,
amelyek ugyan szabályos, érthető mondatokból, ezek logikus egymásra
következéséből tevődnek össze, ám lényegüket – és művön belüli szerepüket –
tekintve tökéletesen fölösleges üresjáratok benyomását keltik. Mintha időnként
a szerző bekapcsolna valamely beszéd‑oszcillátort amely önműködően előállítja és kiköpi a semmitmondó szövegeket, s ezekből azután
tetszés szerinti hosszúságúra vágott darabokat adhat Zióta vagy Kéthia szájába,
jobbára tekintet nélkül arra, személyiségüknek megfelelnek‑e, s az adott helyen
és időben, a fennálló szituációban egyáltalán lehetségesek‑e ezek a terjengő
mondatok.
Az önindukciós szövegek
némelyikének olvasásakor olykor az a benyomásunk, csak azért kerültek a
regénybe, hogy majdani kritikusok számára kifogásolható részletekként legyenek
idézhetők. Ha e feltételezést elfogadjuk, az esetben
máris................................................................ a szerző
szándékának eleget téve.
A Szembesülés
szövegtípusainak elemzését zárjuk annak a vizsgálatnak az ismertetésével,
amelynek során az
egyes.......................................................................................................................
..........................................további.............................................................................................................szerkezeti
egységekre vonatkozó és megfelelően modellezhető (az alkalmazott matematikai
apparátus ismertetésétől megkíméljük a
Nyá........................................................................................................)
.................................................................................................megalapozottsága
és egyértelműsítése
statiszti..................................................................................................................................................
Szöveg üzenet küldés
[1] Kolozsvári Grandpierre Emil állapította meg Márairól, hogy a következő munkamódszerrel dolgozik:
reggel felkel, megmosakszik, reggelizik, felöltözik, aztán leül pedáns rendben
tartott íróasztalához, maga elé vesz egy köteg hófehér papírlapot és a
legfelsőre ráír egy szót, mondjuk azt, hogy „polgár”.
Aztán feláll, átöltözik, elmegy otthonról, benéz néhány kávéházba, újságot
olvas, bankba megy, postára ad néhány levelet, megebédel, sétál, emberekkel
találkozik és beszélget, meglátogat valakit, ül egy kicsit egy parkban, és
amikor estefelé hazamegy, az asztalán ott várja egy kész szöveg, amelynek első
és egyetlen szava azóta önmagától teljes regénnyé szaporodott. Azaz: „Márai
regényei szószaporodás útján keletkeznek”.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése