Amit az iróniáról, abszurdról, groteszkről tudok, innen tanultam. A
vastag fehér hab tetején billegő korsó sört. Az elcserélhetetlen életet.
A legértelmesebb beszéd értelmetlenségét. A banalitások poézisét és a
poézis banalitását. Azt, hogy az utolsó marék morzsa még az éhezők
között is mindig ott marad a kenyérosztó asztalon.
Kamaszkorom lakatlan szigetére
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése