Az önirónia aktív gyakorlása

Bár ezzel a munkával nagyon lassan haladok, ám igazi élvezettel végzem az internetről korábban eltüntetett Kárpáty Nyúz 2005-os cikkeinek a reprodukálását. Szórakoztató és egyben tanulságos felidézni egyfelől az akkori eseményeket, másfelől szembesíteni magamat azzal, milyen is volt, amikor inkognitóban blogoltam. Emlékszem, a rejtőzködő szerző kiléte gyakran jobban foglalkoztatta olvasóimat, semmint a cikkek tartalma. Én pedig, bár tudtam, hogy előbb-utóbb lelepleződöm, igyekeztem fenntartani a látszatot, hogy sokak gyanúja ellenére nem én vagyok Kárpáty Zoltán. (Álnevet nem azért használtam, hogy ne kelljen soraimért vállalni a felelősséget, hanem éppen azért, hogy a mondandóm elvonatkoztatott legyen, ne kössék össze velem, s így a dologra figyeljenek, ne pedig arra, ki mondja: a szerepjáték része volt a projektnek.)

Most éppen egy olyan bejegyzéshez értem, amelynek szintén gyanú-elterelés volt a célja, lévén önmagamat illettem a cikkecskében nem túl hízelgő jelzőkkel. Ez voltaképp önirónia-gyakorlásomnak egy szelíd megnyilvánulása volt, azóta önhalálhíreimmel sokkal messzebbre jutottam ebben a műfajban. Mindenesetre most érdekes volt újraolvasnom, hogyan is kommentálta Kárpáty a Kortársban regényemről megjelent kritikát: Balla Dé újabban Rodolfó örökébe lépett.

A Kárpáty Nyúz régi publikációi ugyan különösebb olvasói érdeklődésre aligha tarthatnak számot, de a valaha volt dolgaim dokumentálása miatt nekem ez mégis fontos. A régi archív anyagok mellett viszont a Kárpáti Vipera mint aktív és aktuális blog, alaposan fel-felpörög, most például 2 napon át 6 ezer (!) látogató fölé ment a nézettségem egy olyan cikk miatt, amely a neten, főleg a Facebookon futótűzként terjedni kezdett nyomban a publikálása után: Szovjet erotikus ábécé

Mit jelent a D betű?

Vége a bornírt találgatásoknak. Itt az ideje, hogy a lepel lehulljon, a fátyol pedig fellebbenjen és azon fényességében felragyogjon a legendáktól övezett teljes igazság az egyik legfontosabb irodalomtörténeti kérdésben: mit jelent Balla D. Károly nevében a D betű? Íme a kendőzetlen, leplezetlen és fátylazatlan valóság:

Dzsakó bácsi öröksége

Ha akkor rászánja magát apám, hogy a szovjet kommunista párt tagjaként, eléggé el nem ítélhető módon, nyugati útlevelet igényeljen, az idős művész még akár láthatott volna is engem. Ám az akkori helyzetben már az Olaszországból érkezett levél is épp elég gyanút keltett, apámat behívatták a pártbizottságra és hosszan faggatóztak. A magyarázkodás is kínos volt, ugyan hogyan jöhetett volna ezután szóba bármiféle utazás – ráadásul egy kisgyerekkel.

Amikor Dzsakó bácsi 1958-ban meghalt Rómában, én már több mint egy éves voltam. Tehát láthatott volna, mivel cirka másfél évvel élte túl nagyapámat, aki viszont nem érte meg első fiúunokája születését.

Néha eljátszom a gondolattal, vajon másképpen alakul-e családunk élete, ha akkor… Meglehet, apám visszatért volna a képzőművészeti pályára, elképzelhető, hogy Pali bátyám nyugaton futott volna be festőkarriert. És talán engem sem csak egy… – de itt dramaturgiai okokból nagy kerülőt kell tenem.

Kamaszkori eszmélésem idején történt, amikor az “én" meghatározása egyre fontosabbá vált számomra, s amikor már nevemet kevésnek találtam arra, hogy magamat mindenki mástól megkülönböztessem, nos, akkor történt, hogy vezeték- és keresztnevem közé odabiggyesztettem a D betűt. Akkor még csak magánhasználatra szántam, de később, 1973-ban első versem már ezzel a megkülönböztetéssel jelent meg. Volt is csodálkozás. Senki sem értette, mit keres ott ez az írásjel. Azóta sok százszor, talán ezerszer is megkérdezték tőlem. Első kötetem megjelenésekor még az előszót író, irodalmon kívüli dolgokra szinte az irodalomnál is fogékonyabb irodalomtörténészünk is rákérdezett. Kitaláltam neki egy tetszetős mesét… No de ki olvassa verseskötetek előszavát? Jószerével senki, így aztán folyton és újra és mindenki mindenütt rákérdezett: mit jelent a nevemben ott az a D betű.
A bejegyzés folytatódik: » Nevemben a D betű – Dzsakó bácsi öröksége

A magaslati haza elvesztése

- avagy miért rossz a közérzetem

Régi jó szokásom szerint igyekszem minden levélre hosszan válaszolni. Ha érdemi felvetést találok benne, akkor a reagálásom is érdemi. Különösen így van ez, ha esetleg olyasmire kérdez rá partnerem, ami engem is érdekel. Nos, így jártam M-mel, aki (mások hasonló szokása szerint) nem járult hozzá ahhoz, hogy levelét közzétegyem, így csak a sajátomat tudom itt közölni. A dolog érdekessége talán annyi, hogy épp olyan valaki kérdezett rá a rossz politikai közérzetemre, aki hallgatásával, ki-nem-állásával maga is hozzájárul borúlátásomhoz.

 

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz, nehéz röviden pontos választ adnom. Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország, amely a földrajzi ország fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón. Egy rövid időre. Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a a Konrád-kirekesztőt, Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.