Az idő csapdája

Sokak szerint a jelennek voltaképp nincs is intervalluma, csupán egy kiterjedés nélküli határvonal a múlt és a jövő között. Ezt soha nem tudtam elfogadni, mint ahogy az einsteini elméletet sem az idő és az adott pillanat viszonylagosságáról. Bár egykori fizikusként, a megfelelően magas felsőmatematikai apparátus segítségével beláttam érvényességét, ha kellett, a bizonyítást is le tudtam vezetni, de roppant zavarosnak éreztem ennek filozófiai következményeit. Nem a feloldhatatlannak tetsző paradoxonokon (az idő „viselkedése” a gravitációs csapdában, a fekete lyukban, a kifelé távolodás és a befelé közeledés esetében) akadtam fenn, hanem azon, hogy az egész modern tér-idő elmélet roppant manipulált, mesterkélt, túlbonyolított. Arra gondoltam, hogy a földet mozdulatlannak tekintő csillagászok is, midőn a bolygók látszólagos mozgását modellezni igyekeztek, egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb rendszereket építettek, egyre több és több kiegészítő gyűrűt helyeztek glóbuszukra, idővel már a javítások javításainak az igazításaival dolgoztak – aztán a heliocentrikus világképben az egész pofonegyszerűvé vált, a sok korrekciós gyűrűt és hibatáblázatot Kepler három egyszerű képlettel helyettesíteni tudta. Nos, valahogy így lehet ez a jelennel is, gondoltam, egyszer majd jön valaki és kidobja az ablakon a tömegtől behajló teret meg a sebességtől függő tömeget, utána hajítja az egész kvantumelméletet a téridő-szingularitással együtt és az alig felfogható és követhető elmélet helyett felír három egyszerű képletet: lám, ez az idő. Ott, azoknak a képleteteknek az egyikében kell majd lennie egy betűnek vagy számnak, egy indexnek vagy kitevőnek, ami a jelent azon teljességében felmutatja. A jelent, amely nem csak egy határvonal, van kiterjedése, tartama. És értelme is: hiszen a jelenben torlódik össze a múlt minden hiánya, hogy buzgón áttüremkedjen a jövőbe. >> Az idő csapdájában