Keresztury Tibor: Temetés az Ebihalban
„A
tíznegyvenhármas HÉV-re várunk, csupa értelmesnek látszó, jól
szituáltnak mondható, ám az átmeneti megbillenésnél immár súlyosabb
lecsúszás folyamatát leplezni nem tudó, megviselt alak. A gleccser
jegébe tíz körömmel kapaszkodó középosztály nem túl régen még
értelmiségi mivoltukra büszke tagjai, akik átálltak a biciklire,
tömegközlekedésre az elmúlt évek folyamán. Először csak egyszer-egyszer
hagyták otthon a tíz évnél öregebb, szétesőben levő kocsit, azután már
mindig, s ennek egyáltalán nem csupán a dugók elkerülésének praktikus
szempontja, hanem az üzemanyag ára volt az oka. Egykor szebb napokat
látott figurák: öltözetük igényes, ám erősen megkopott, többségük évek
óta nem vett magának semmit, örült, ha a gyereknek tudott. Megannyi
álomtalan Aldi-kuncsaft, útban a szomatikus betegségek testre szabott
változatai felé.
Nincs állásuk, nem sietnek sehova. Megpróbálták, de erőfeszítéseiket nem
honorálta a haza. A tévében hallható általános felvirágzás úgy ment el
mellettük, mint most egy garázsmenet feliratú szerelvény - lassítás
nélkül, a pofájukba sípolva durván, élesen; esélyt sem hagyva rá, hogy
felszálljanak. Nincs haverfelvétel, kisgyerek.”
Ez Keresztury Tibor legújabb könyvének egyik
legemblematikusabb bekezdése, az írások fő helyszíne ugyanis a
városi-elővárosi tömegközlekedés, hősei pedig a hol tragikusan, hol
abszurd vagy épp groteszk módon elbukott hősök. A vesztesek, a jobb
sorsot érdemlők, akiknek a jelenben nem osztottak lapot. Sőt, nem hogy
nem osztottak, hanem még azt a néhány gyenge kártyát is kivették a
kezükből. A szerző mégis úgy képes elmesélni ezeket a jellegzetes,
káeurópai történeteket, hogy közben a könnyünk folyik a nevetéstől. És
amin nevetni tudunk, azt már legyőztük, vagy legalábbis
megszelídítettük.
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése